Csaló, vagy Messiás? 2.rész
III. JÉZUS HALÁLA KÖRÜLI ESEMÉNYEK
Ahhoz, hogy a Názáreti Jézus személyének hitelességét, és megbízhatóságát vizsgáljuk, meg kell néznünk halála előtti, és körüli eseményeket, viselkedéseit, döntéseit, mely nem csupán azt támasztja alá, hogy Ő egy hiteles személy, és az, akinek állítja magát, hanem képet kaphatunk arról is, hogy abban a hihetetlenül nagy agóniában, és kínok közt is milyen koncentrált volt, és milyen elképesztő ép idegállapotban volt.
Mondatai, cselekedetei, döntései
-
Fájdalomcsillapító visszautasítása
(Mk.15:23) „És mirhás bort adnak vala néki inni; de ő nem fogadta el.” [Ésa.53:3] „...fájdalmak férfia, betegség ismerője...” Jézus teljesen tudatában volt annak, hogy Ő azért született, hogy engesztelő áldozat legyen az emberek bűneiért. A Messiásról az van megírva, hogy „fájdalmak férfia és betegség ismerője” lesz. Vagyis Jézusnak az Isten Bárányaként, mint engesztelő áldozat szenvednie kell. Ezért nem fogadta el a fájdalomcsillapítót. A keresztre feszítésnél kétféle folyadékot „használtak”. Az egyik a mirhás bor, amivel a fájdalmat akarták csillapítani, hiszen enyhe bódító hatása volt. Ennek gyakran nem humánus okokból volt szerepe a keresztre feszítéskor, hanem inkább hatásuk miatt meghosszabbították a keresztre feszített életét és haláltusáját. Természetesen pillanatnyilag enyhítette a kivégzett ember fájdalmait, de hosszútávon meghosszabbította azt. A rómaiak a második okból alkalmazták, de akadt olyan, hogy a kivégzésen résztvevő sokaság közül valaki könyörületességből futott oda, hogy enyhítse a szenvedő fájdalmát. Valószínű Jézus esetében is ez történhetett (Mt.27:48). A másik a serkentő hatású folyadék volt, ami enyhe sokként hatott az erejét vesztett szenvedőre, ez az epés-bor, vagy epés-ecet, vagy keserűfüvekkel kevert bor, vagy ecet. A Bibliai eredeti szövege alapján bármelyik lehetett, a lényeg, hogy keserű volt és enyhe sokkot serkentést okozott az áldozatnak. E másodikról később beszélünk.
-
Bűnösökért könyörgött
(Lk.23:34) „Jézus pedig monda: Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek…” [Ésa.53:12] „...és a bűnösökért imádkozott”.
Láthatjuk, hogy Ézsaiás próféciájában a szenvedő Messiás az Őt kínzó bűnösökért imádkozik. A próféta miután leírja a Messiás kínzás következtében átélt szenvedésit, valamint a felé tanúsított elutasítást, illetve azt, hogy a nép bűnéért történik Vele mindez, ekkor az leírást a következőképpen zárja rövidre: „...pedig Ő sokak bűnét hordozta, és a bűnösökért imádkozott.” (12.v)
A Názáreti Jézus miközben ott függött a kereszten, újabb messiási próféciát töltött be mondatával. Ha figyelembe vesszük, hogy éppen haláltusában volt, testi és lelki kínokat egyaránt átélve teljesen ártatlan emberként, ez fel kell értékelje számunkra személyét és komoly bizonyíték személye hitelességét illetően. Még ebben a szörnyű pillanatban is, amikor teste és lelke egyaránt össze van törve, a társadalom résztevevőitől teljesen ki van taszítva és elutasítva, Jézus még most is a tőle megszokott módon az emberekkel foglalkozik és értük imádkozik. Bármilyen más önjelölt messiás, aki csak feltűnést akart kelteni a történet ezen pontján kibújt volna szerepéből és az őt gyalázó tömeg szidalmazásával a száján halt volna meg. Jézus azonban ellenkező módon reagált. Őt nem az bántotta, hogy az emberek Őt kitaszítják, utálják és megölik, hanem hogy azok az emberek elvesznek, ha Isten nem bocsátja meg bűneiket!!!
Ézsaiás munkássága Kr. e. 740-686 közzé tehető, ebben az időszakban keletkezett a fenti prófécia is, amit érdemes figyelmesen végigolvasni, hiszen meghökkentő pontossággal írja le a Názáreti Jézus szenvedésinek egyes részleteit. (Ésa.53)
-
Örökbe adás
(Jn.19:26-27) A Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és az ő anyjának nőtestvére; Mária, a Kleopás felesége, és Mária Magdaléna. Jézus azért, mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, akit szeret vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te anyád! És ettől az órától magához fogadta azt az a tanítvány.”
Ez egy meghökkent pillanat! Egy ember éppen egy fára felszegezve, agyonverve haldoklik, iszonyú kínok között. Sorra teljesíti be a Róla megírt próféciákat, és egyszer csak meglátja édesanyját és egy jogi lépésre szánja el magát. Micsoda lelkierő, micsoda összeszedettség, micsoda stabilitás a legsötétebb órában.
Hadd magyarázzam el, mit értek jogi lépésen. Izráelben az apa halála után az elsőszülött fiú vette át a családfenntartó, és családfői szerepet. Az elsőszülött nem csupán több áldást, de több felelősséget is örökölt apja halála után. Mivel Jézus volt az elsőszülött, reá várt ez a feladat József halála után. Az elsőszülöttnek volt a felelőssége az özvegyről való gondoskodás is. Azonban az elsőszülöttnek meg volt az a lehetősége, hogy ha valamilyen oknál fogva nem volt lehetősége betölteni e felelősséget – pl. haldoklott –, akkor jogában állt az édesanyját valakinek örökbe adni. Jézus ezt a jogi lépést lépte meg, amikor haldoklott a kereszten. Ebből látszik, hogy a Názáreti Jézus egyáltalán nem egy eszelős őrült képét mutatja, aki belebújt egy szerepbe, amitől az elmúlás pillanatában is makacsul ragaszkodik, hanem egy olyan ember, aki pontosan tudja mi zajlik körülötte. Jézus pontosan követte az örökbe adás jogi lépéseit, és édesanyját János tanítványának felelősségére bízta, aki azt „magához vette”, vagyis örökbe fogadta.
-
„Ma velem leszel a paradicsomban”
(Lk.23:43) „És monda néki Jézus: Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban.”
A Názáreti Jézus egész szolgálatára jellemző volt, hogy isteni hatalmát kinyilvánítva bűnöket bocsátott meg.
A gutaütött: „És ímé hoznak vala hozzá egy ágyban fekvő gutaütött embert. És látva Jézus azoknak hitét, monda a gutaütöttnek: Bízzál fiam! Megbocsáttattak néked a te bűneid.” (Mt.9:2)
Bűnös asszony: „És monda annak: Megbocsáttattak néked a te bűneid.”
Jézusnak ezt a „szokását” a zsidók nem szívlelték, és egyenesen istenkáromlásnak titulálták. Ebben nincs semmilyen meglepő, hiszem valóban csupán Isten bocsáthatja meg a bűnt. A fenti esetekben a farizeusok emlékeztették Jézust erre a tényre, de Jézus csöppet sem jött zavarba, hanem folytatta tevékenységét. Egy percig sem mondott ellent a farizeusok állításának – mely szerint csak Isten képes megbocsátani a bűnt –, azonban újra, meg újra megtette. Jézus ezzel félreérthetetlenül azt üzente a zsidóknak, hogy neki van hatalma a bűnöket megbocsátani, vagyis Ő Isten.
Most azonban megváltoztak a körülmények. Jézust nem egy tömeg által éljenzett rabbiként látjuk, hanem egy elutasított, és a tömeg által elvetett, kivégzésre ítélt áldozatként, aki éppen az utolsókat rúgja földi életében. Megdöbbentő, hogy ebben a helyzetben is ugyanazt a szolgálatot végzi, amit újra és újra láthattunk Tőle az evangéliumokban, vagyis megbocsátja a bűnt. Ott függ mellette jobb és bal keze felől két gonosztevő. Az egyik hetykén, fittyet hányva saját állapota súlyosságára (kereszten függve haldoklik), Jézust szidalmazza és kihívást intéz felé. „Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is!” (Lk.23:39) Jézus csakúgy, mint az Őt hasonló módon vádoló tömeg kihívására sem reagált („Egyebeket megtartott, tartsa meg magát, ha ő a Krisztus...”35.v.), így szóra sem méltatja a gonosztevő szavait. Erre a Vele együtt megfeszített másik bűnöző odakiált a sorstársának: „Felelvén pedig a másik, megdorgálá őt, mondván: Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán; mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett.” 40-41.v.
Ekkor valami szokatlan dolog történik. Odafordul Jézushoz és olyat mond, amit még soha nem kért egy haldokló a másik haldoklótól! „Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te országodban!” 42.v.
Lukács doktor, amikor az evangéliuma megírását végezte, minden lehetséges szem és fültanút kikérdezett, mindennek gondosan utánajárt, hogy hitelesen tudósítson az eseményekről. Mint tudós összevetette a megszerzett információt. Kutatása miatt olyan eseménynek lehetünk tanúi a kereszten, ami egy rendkívüli képet alkot számunkra Jézusról. Nem csak Messiásként látjuk, hanem Istenként, aki megbocsátja a bűnt. Jézus hirtelen elkezd beszélni. Nem a tömeghez, nem is az Őt szidalmazó elítélthez, hanem a másik elítélthez, aki felismerte isteni személyét, és ezt mondja neki: „Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban.” 43.v. Jézus nem mást tesz, mint amit már oly sokszor megtett szolgálata során, – megbocsátotta a bűnt. Megbocsátást hirdetett egy megtért bűnös élete felett, és kihirdette, hogy nem a kárhozatra megy. Jézus még ott a kereszten is, utolsó perceiben sem tagadta meg isteni személyét. Milyen más oka lett volna Jézusnak, hogy továbbra is ugyanazt tegye, mi Őt erre a keresztre juttatta, ha nem az, hogy Ő az, akinek állítja magát?
-
Szomjazom
(Jn.19:28) „Ezután tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás, monda: Szomjúhozom.” [Zsolt.69:22] „Sőt ételemben mérget adnak vala, és szomjúságomban ecettel itatnak vala engem.”
„A keresztre feszítettnek olyan nagy a fájdalma, hogy gyakorlatilag testének minden része fáj. A vérveszteség elvonja a belső szervektől az életet adó oxigént, amire a szervezetnek kétségbeesetten szüksége van. A vérveszteség izomgörcsöket okoz a keresztre feszített végtagjaiban és testében. Gyakran előfordul, hogy a nyelve az ínyéhez tapad (Zsolt.22:16).” Részlet Dr. Brian J. Bailey Krisztus élete c. könyvéből.
Jézus testében lejátszódó folyamatok miatt Jézusnak teljesen ki lehetett száradva a szája, és a beszéd egyre nehezebb volt. Azonban ki kellett mondani, és hirdetni még néhány fontos dolgot. Ezért inni kért. Jézus korábban nem fogadta el a fájdalomcsillapítót, vagyis a mirhás bort, amit az evangélium tanulsága szerint a megfeszítése előtt adtak neki. Vélhetően amikor megérkezett a Golgotára, szemlátomást igen rossz állapotban lehetett ezért adták neki a bódító és enyhítő italt. Vegyük figyelembe, hogy a Názáreti Jézus előző este vért verejtékezve gyötrődött a Gecsemáné kertben. Azután többször megverték, egész éjszaka nem aludt semmit és a fagyos hidegben éjszakázott. A korbácsolástól szinte lenyúzták a húst a hátáról, és egy kb. 50-60 kilós fával a hátán (vállán) érkezett meg a koponya hegyre. Nem csoda, hogy kivételesen rossz állapotban volt, és talán humánus okokból kínálták meg a mirhás borral, amit nem fogadott el.
Itt azonban másról van szó. Szája teljesen száraz, ott függ a kereszten, és az evangélium tanulsága szerint tudta „Jézus, hogy immár minden elvégeztetett”, ezért inni kért, hogy beteljesedjen az írás.
-
Az utolsó messiási ima: ELI, ELI! LAMA SZABAKTÁNI
(Mt.27:46) „Kilenc óra körül pedig nagy fenszóval kiáltott Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagytál el engemet?” (Mk.15:34) „És kilenc órakor fennszóval kiáltott Jézus mondván: Elói, Elói! Lamma Sabaktáni? ami megmagyarázva annyi, mint: Én Istenem, én Istenem! miért hagytál el engemet?” [Zsolt.22:2]
Az evangéliumok tanulsága szerint Jézus „szomjúhozom” szava és az „ÉLI, ÉLI! LAMA SABAKTÁNI” imája nagyjából egy időben lehetett, szorosan egymás után. Inni kér, és miközben érzi a testét elhagyó életet felkiált az Istenhez a 22. Zsoltárban megírt messiási imával. Feltételezem, hogy a szomjúság iránti igényére nem reagált senki, hiszen korábban nem fogadta el a számára felkínált folyadékot, azonban amikor a messiási imát elmondta, és a sokaság az ÉLI, vagy ÉLOI (Isten, Istenem) helyett ÉLYYAH, vagyis ILLÉST (próféta) értettek. Ezt látjuk a Máté 27. rész 47-es versében, illetve a Márk 15. rész 35. versében. Mindkét evangélium tanulsága szerint ezek után futott oda egy ember, hogy inni adjon neki.
Elképesztő pillanatkép! A Názáreti Jézus ott függ a kereszten mint egy bűnöző teljesen ártatlanul. Halálát a 90-es években tudományosan vizsgáló orvoscsoport beszámolója szerint,
-
Jézus, akinek ekkor súlyos vér és vízvesztesége volt (vérverejtékezés),
-
egész éjjel nem aludt,
-
át voltak fagyva a tagjai,
-
a tövis korona ejtette sebek a koponyán elhelyezkedő idegek megsértése miatt hasító migrénes fájdalommal küzdött,
-
a korbácsolás okozta lenyúzott háta (és egyéb testrészei is) gyulladásban voltak,
-
illetve a szegekkel által átlyukasztott kézfejében szétroncsolt idegek miatt (az orvosok azt mondták, hogy a háborúban ilyen sérülést szenvedett emberek fájdalmára nem hatott egyetlen fájdalomcsillapító és narkotikum sem) a gerincében, ill. az egész testében iszonyú kínokat élt át,
amik miatt teljesen sokkos (hypovolémiás sokk) állapotban volt. Az átlagember ilyen kínhalmazba bele tud őrülni. Ezzel szemben Jézus, ebben a sötét pillanatban, fájdalmak férfiaként a Messiás imáját imádkozva idézi a 22. Zsoltárt. Hihetetlen! Ebből azt láthatjuk, hogy ebben a leírhatatlan kínokkal teli elmúlásban Jézus teljes mértékben tudatában volt, hogy mi történik vele és csupán Isten természetfölötti védelmének köszönhető, hogy ez az összetört ember utolsó leheletével is ügyelt arra, hogy betöltsön mindent, ami Róla kb. 1000 évvel előtte megíratott.
-
Ecetes folyadék (mérgezett ecet) elfogadása
(Mt.27:48) „És egy közülük azonnal oda futamodván, egy szivacsot vőn, és megtöltvén ecettel és egy nádszálra tűzvén, inni adott néki.”(Mk.15:36) „Egy ember pedig odafutamodott és egy szivacsot megtöltvén ecettel és azt nádszálra tűzvén, inni adott néki, mondván: Hagyjátok el, lássuk, ha eljő-é Illés, hogy levegye őt.”(Jn.19:29) „Vala pedig ott egy ecettel teli edény. Azok azért szivacsot töltvén meg ecettel, és izsópra tévén azt, oda vitték az ő szájához.” [Zsolt.69:22] „Sőt ételemben mérget adnak vala, és szomjúságomban ecettel itatnak vala engem.”
Ezek után Jézus elfogadja az ecetes keveréket, és ezzel beteljesedik egy újabb írás, ami Róla megíratott a Zsoltárok könyvében. Az evangéliumokban láthatjuk, hogy csöppet sem jóindulatból itatták meg Jézust, hanem az emberek azt remélték, amit Heródes király a kihallgatás során, hogy látnak valami csodát, vagyis Illés eljön kiszabadítani Jézust. Ehelyett Jézus utoljára összeszedi minden erejét, és egy hangos kiáltás közepette meghal.
-
Kiáltás (elvégeztetett) és halál
(Mt.27:50) „Jézus pedig ismét nagy fenszóval kiáltván, kiadá szellemét.” (Mk.15:37) „Jézus pedig nagy fennszóval kiáltván kibocsátá szellemét.” (Lk.23:46) „És kiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én szellemem. És ezeket mondván, meghalt.” „Mikor azzért elvette Jézus az ecetet monda: Elvégeztetett! És lehajtván fejét kibocsátá szellemét” [Zsolt.31:6] „Kezedre bízom szellemem, te váltasz meg engemet, oh Uram, hűséges Isten.”
Dr. Brian J. Bailey következőket írja Krisztus élete c. könyvében: „Jézus elfogadta az ecetet, hogy megnedvesítse nyelvét és ajkait, mert a végén ki akarta hirdetni a győztes kiáltást. Miután az ecetet elfogadta felkiáltott: ELVÉGEZTETETT! Fel kell ismernünk, hogy ezért pillanatért élt Jézus: hogy elvégezze azt a munkát, amivel az Atya a világ teremtése előtt megbízta. Ez nem egy kis suttogás, vagy belenyugvás sóhaja volt, hanem egy hangos kiáltás, amely a korokon és az örökkévalóságon át visszhangzik. Minden harcos közül a leghatalmasabb győzött a világ, a test és a gonosz felett.”
A kiáltása két részből állt az egyik az üdvözítő munka elvégzése szempontjából jelentőségteljes: Elvégeztetett! Ezt mint szem és fültanú, János örökítette meg, aki nyilván egészen közel állt a kereszthez, hiszen aktív résztvevője volt az örökbe adásnak. Máté, illetve a bibliatudósok által Péter beszámolója lapján dolgozó Márk magát a hangos kiáltást jegyezte fel. Péter valószínűleg nem volt olyan közel a kereszthez, mint János, hiszen féltette az életét (lásd megijedt és megtagadta Jézust), illetve mivel megtagadta, saját magával is súlyos belső harcokat vívott. Lukács doktor volt az, aki a legtöbbet jegyezte fel a kiáltást illetően, hiszen ő a megkérdezett szem- és fültanuktól megtudta, hogy Jézus utolsó leheletével is betöltött egy ószövetségi próféciát. „...kezeidbe teszem le az én szellemem...” (Lk.23:46) „Kezedre bízom szellemem...” [Zsolt.31:6] A héber szöveg azt mondja, hogy a „kezedbe” illetve „rábíz”, vagyis ugyanazok a szavak, melyeket Jézus mondott a kereszten utolsó leheleteként. Ez nem ugyanaz, amikor valaki azt mondja, hogy „benned bízom Uram”, vagy ilyesmi. Ez egyértelműen egy olyan ember szava, aki éppen a szellemét leheli ki. Az idézett versekben Jézus a szellemét (pneuma) lehelte ki, mikor meghalt. A Biblia tanulsága szerint az embert a benne lévő lehelet, vagyis a szellem (ruah, pneuma) élteti. Amikor az ember meghal, ezt leheli ki, és nem a lelkét (nephes, psühé). Az embernek sem az Ó-, sem pedig az Újszövetségben nem adott isten jogot arra, hogy önként visszaadja szellemét, vagyis meghaljon,vagy bármilyen formában letegye az életét. Az Biblia ezt öngyilkosságnak nevezi. Ebből az következik, hogy a Zsoltár írója a kétségbeesett állapotában sem adhatta vissza önként istennek szellemét (leheletét). Ilyen formában nem „bízhatta” Isten kezébe szellemét, csak lelkét, vagyis életét. Azonban, ha a 31. Zsoltárt elolvassuk, egyértelműen látjuk, hogy prófétai Zsoltár, mely a szenvedő Messiás agóniáját, fájdalomútját írja le. Egyedül a Messiásnak van joga, hogy önként letegye szellemét Isten kezébe, hiszen Ő a nép bűnéért teszi ezt, áldozati Bárányként. Emlékezzünk arra, mit mondott Jézus korábban: „Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” (Jn.10:18)
Egyszóval,
amikor Jézus tudta, hogy vége, mindent megtett, amiért eljött,
visszaadta a benne lévő leheletet Istennek a messiási Zsoltár
szavaival, és ezzel meghalt.
A
fenti események egyértelműen és minden kétséget kizárva
megerősítik, hogy a Názáreti Jézus nem csupán egy hiteles és
konzekvens (következetes) személy, hanem a cselekedeteiben is az
maradt utolsó leheletéig. A maga részről minden Róla szóló
ószövetségi próféciát betöltött, a vele történt szörnyű
események közepette is teljesen tudatában volt a Vele
történteknek, és felelősséggel hozott döntéseket, valamint egy
pillanatra sem veszítette el a fejét, és szigorúan ragaszkodott
messiási küldetéséhez. Ez
mind komoly bizonyítéka személyazonossága hitelességének.
(Írta: ZInk Norbert)
Folytatás következik...
Vissza a Főoldalra Vissza az Üzenetek oldalra